Először is hagy üdvözöljelek. Kérlek foglalj helyett, a teád már is érkezik, addig is megnézhetem a képet ,amit hoztál nekem az interjúhoz?


Hogy is szól a teljes neved? Chantal Couteau
És mond csak, hogy hívhatlak? Mások szoktak illetni valami gúny névvel? Chantal,ennyi. Szép francia nevem van, és szeretem, ha azon szólítanak, mert a becézésektől a falra mászok...

Tudom, ez kényes téma, de ha már itt vagyunk, hadd kérdezzem meg, hány éves is vagy te tulajdonképpen? rendszerint fiatalabbnak néznek, de az illúziórombolás kedvéért 18.

Elnézést, hogy megkérdezem, de manapság már nem lehet megállapítani pontosan, hogy mi is a helyzet nemedet illetően? Meg mernék rá esküdni, hogy nő... de ha így megkérdezik vagy magamban, vagy a kérdező ép látásban kezdek kételkedni.

Lehet, hogy ismerlek valahonnan. Melyik suliba jártál vagy még mindig oda jársz? Kétlem, hogy valaha ebből a kócerájból valaki is találkozott velem, hacsak nem Párizsba téved a szüleitől kapott zsebpénzen. Kislány korom óta ott éldegéltem, s csak hogy felborítsák a zavartalan bioritmusom hoztak ide. Per pillanat tanuló vagyok, és azt hiszem az is maradok egy jó darabig.

Úgy hallottam, hogy az iskolában akadnak klubbok, igaz ez? Te melyiknek vagy a tagja? Hogy lennének klubbok? Én azt hittem, hogy egy rakás, egymásra talált sznob gyülekezik előszeretettel csapatokba. Természetesen tudom, hogy vannak, az én lelkivilágomat azért még sem hatják meg annyira, hogy hozzájuk verődjek, vagy a földön kúszva kérjek bebocsátást.

Tényleg igaz, hogy beavatási szertartáson kellett átesned a klubba való belépéshez? Meséld el kérlek, hogy a tiéd, hogy történt! Mint mondtam az ilyen sznob gyülekezeteket nem igazán preferálom, ergo nagyon beavatásom sem volt egyik kis hercegnős teadélutánt tartó klubba sem. És hogy egészen, gonoszan őszinte legyek nem is vágyom rá, hogy elkapjanak és a saját infantilis szabályaik szerint megkergetve röhöghessenek egy jót rajtam. Az az én műfajom, és nem szeretem ha rajtam kamatoztatják.

Mond csak, hogy megy mostanság az üzlet? Jók állnak a befektetéseid? Erről talán nem engem kéne kérdezni, mert ahogy sok más dolog, ez is undorítómód hidegen hagy, és elég ha a saját pénzét már fétisként szerető apámat kérdezik. Sosem izgatott a pénz, nem becsültem sokra, és legyen egy vagonnal a burzsoá családomnak, épp csak annyira érdekel, hogyha szükségem van valamire megszerezzem. De ha már ilyen nyájas érdeklődés tárgya, akkor elárulom, hogy az üzlet jól megy, nem csoda hogy lassan már falazni lehetne a bankókkal.


Apukádat hogy is hívták, és ugye ő híres feltaláló volt ugye? Vagy rosszul emlékszem? Apám, Bernard Tennant nem feltaláló, bár ahhoz kétségkívül rohadtul ért, hogy kell még egy marék trágyából is pénzt csinálni. 48 évesen a létező összes álmához elegendő lóvét összekaparta, bár ezt egy több generációs bankár család sarjaként nagyon nem volt nehéz elérnie. Piros pont legyen neki, a részvényekkel foglalkozó cégét ő építette fel... milyen tiszteletreméltó. A kapcsolatom nem túl fényes vele, bár hála a miattam érzett bűntudatának sokszor összehoz minket a sors, és én sosem mulasztok le a lelkébe gázolni, még akkor is, mikor vért izzadva próbál meg lágyítani a lelkemen. Van, amire nincs bocsánat...

Édesanyád pedig híres szakács volt, ha jól hallottam? Édesanyám sosem értett a főzéshez, bár jól lehet, hogy művész lélek volt, csupán vásznakon élte ki a hajlamit, nem ételeken. Ariane Couteau a legtöbb művészetekhez csak egy kicsit is konyító ismeri, lévén hogy sokkoló stílusú, mégis gyönyörű kidolgozású festményei már életében is a csapból folytak, pláne halála után, mikor minden létezőgyűjtő, és újság utánuk koslat. Régi francia nemesi családból származott, de ahogy engem sem, őt sem hatotta meg a pénz, helyette egy gyengéd, törődő anya volt, aki a művészetnek élt. Kár, hogy nem bírta tovább az apám kegyetlenkedéseit és egy éve, 44 éves korában végzett magával.

És még tesóid is vannak, szuper! Sajnos nincs testvérem, pedig van egy olyan érzésem, hogyha egy kicsit is hasonlítanának rám, akkor mocskosul élvezném a társaságukat...

Mostanság kivel randevúzgatsz, vagy éppen komoly kapcsolatban vagy? Hogy is lehetne ezt szépen tálalni... áh, mindegy körítésre amúgy sincs szükség. Ez az a része az életnek, ami a legtörékenyebbé teszi az embert, s bár nem a saját bőrömön, de anyámén tapasztaltam, s tudom, hogy nincs rá szükségem. Sem randikra, sem pedig komoly kapcsolatokra, mert ez mindig is olyan szegmense volt az életemnek, amire nem ügyeltem, csupán sodródtam az árral. Ezért átlagosan, ha esetleg tetszem is valakinek, vagy szándékosan, vagy nem, de sosem veszem észre. Talán azért, mert nem izgat... persze anyám szavaival élve, még bármit hozhat a sors.

Mond csak van még valaki, aki fontos az életedben, és szeretnéd megemlíteni? Egyetlen személy van az életemben, akit sosem tudtam hova tenni, mégis mindig a fenekemben volt, és kísértett, mint egy átkozott szellem. Nem tudom eldönteni, hogy szeressem vagy megvessem, amiért professzionális zaklatóként tűnik fel az életemben újra és újra, de tény, hogy szinte a része lett. Benjamin-nak hívják, és még Franciaországból ismerem, ugyan is az ópiumfüggő anyja ködös író életének az én anyám is szerves része volt. Így már kislány korom óta ismerem, mivel gyakorlatilag egymáshoz hurcoltak minket, míg ők elmélkedtek.




Mondd, te miket szeretsz a legjobban? Ha már mindenáron meg kell említeni őket, akkor azt hiszem az édesség az egyik legnagyobb gyengém, jól lehet nem látszik meg rajtam, hogy akár egy vagonnyit is képes vagyok felfalni belőle. A másik, amit pedig előszeretettel űzök az a zene,élni nem tudnék nélküle,s imádok énekelni, és hál istennek hangom is van hozzá. És hogy teljes legyen a kép, s ki ne maradjon egyik kedvenc szenvedélyem, el kell hintenem a dohány mániámat. Szeretek a legelképzelhetetlenebb helyeken cigizni, az Ipodommal a fülemben, s közben relaxálni...

Van valami hobbid vagy te az a tipikus semmittevő vagy? Legyek bármilyen istentelen lusta azokhoz a dolgokhoz, amiket utálok, a zene a hobbim, s a nap bármelyik szakában szívesen gyakorlom, vagy írok dalokat. Az éneklés az asztalom, bár jól boldogulok a gitárral is, amit már 6 éves korom óta forgatok a kezemben.

Mond csak te mitől félsz? Aztán én is elmondom neked! Különösebben nem félek semmitől, nem hiszek a szellemekben, a horror filmeken jót derülök, és attól sem rezelek be és nem képzelek késest gyilkost minden random sarokba, ha éjszaka ki kell caflatnom a sötét folyosókra. Nem ijedek meg, ha zaklatnak, és valahogy nem is hatna meg. Az egyetlen dolog, ami megijeszt, hogy találok valakit, aki elgyengíti az érzelmeimet és sérülékennyé tesz. Persze... annál azért büszkébb vagyok.

Mond csak neked is vannak titkaid? Kérlek oszd meg velem, aztán én is megosztom az enyémet veled! Titkok? Utálom őket, mert meggyengítenék és olyan takargatnivalót jelentenek, amit fárasztó óvatossággal kell rejtegetni a világ elől. Titokban csak azt tartom, amit éppen tervezgetek mások ellen, de azt átkozottul jól. Persze egy dolog mégis van, amit nem szívesen osztok meg másokkal. Nem erősen, de alkalomszerűen, mikor érzem, hogy az ihlet a kelleténél nagyobb seggberúgásra szorul, segédeszközhöz nyúlok a fű személyében. Imádok bódultan, nyugodtan dalokat írni, s én ezzel a barátságosabb módszerrel próbálkozom, mikor száraz az agyam és nem hajlandó a nyelvemre adni a szavakat. Oh és persze, hogy szűz vagyok... bár nem hinném, hogy ez titok, de senkinek sem hangoztatom.

Igaz az a pletyka, hogy egy tanárral randizol? Ó ne mond tényleg? Miket mondanak még rólad? Ugyan már! Sosem alacsonyodnék le ennyire, ennél sajnos több francia büszkeség szorult belém. És nem csak azért, mert betöretlen az alfelem, hanem azért mert egyszerűen nem látnám értelmét. Úgy, ahogy ezt a viszonyosdit sem, amit a többiek csinálnak... mire jó? Én ennél csúnyább pletykákat hagytam magam mögött a szülőföldemen, és azt hiszem még itt is visszhangja lesz, bár ahogy sok más, ez sem izgat annyira, mint kéne. Való igaz, hogy nem gyakran csillogtatom, de jól verekszem, és anno, még a párizsi iskolámban vígan kamatoztattam, mikor valakinek eszébe jutott kihozni a sodromból. Nem ütök egyből, de ha igen, akkor az illető nem végzi sértetlenül... egyszer történt az iskola széles közönsége előtt, mikor megigazgattam egy srác orrát, s onnantól fogva egészen érdekes, akció filmbe illő pletykák indultak el rólam. Azt hiszem azt terjesztették, hogy képes vagyok bárkit orrba vágni, kihasználva, hogy női mivoltom miatt nem bánthatnak. Persze ez alaptalan, visszaütnek, ha kell, és mindig szokom okom lenni, arra hogy ilyen cseppet sem nőies mozzanatokban nyilvánítsam ki a véleményem.

És szerinted milyen a jellemed? Oh, ez egy nagyon jó kérdés, mert én is gyakran elgondolkozom rajta, mert néha még én is rejtély vagyok önmagam számára. De azért leszek olyan jó fej, hogy eddig okfejtésemet a tudtodra adom. Azt hiszem, ha azt mondom, hogy minden hidegen hagy, és valahogy nem érdekel, akkor még finoman fejezem ki magamat. Az olyan dolgokra, amiket utálok nem fordítok figyelmet, nagy ívben teszek rá. Az olyan embereket, akiket nem ismerek, vagy nem kedvelek ignorálom, és nemes egyszerűséggel nézem levegőnek, mert nem éri meg az energiát, hogy foglalkozzam velük. Valaki egyszer azt mondta, hogy annyi érzelem van bennem, mint egy kis kanálban, nos ez az oka, hogy így tűnhet. Hidd el, nagyon sok energiát spórolok meg azzal, hogy a sok ostoba idiótát, még csak látótérbe sem terelem. A barátaimat viszont megbecsülöm, és szívem, lelkem nekik adom, ha már más támaszom nincs ebben a nyomorult világban.
Általában nyugodt vagyok, kényelmesen lézengem el az életem, amit a random rám törő zeneszerzési pillanatokkal tarkítok, de tény, hogy igazi feladat kihozni a sodromból. Ha megpróbálják, akkor először szavakkal, majd fizikálisa bántok... és ez csak azért fáj a másiknak, mert sosem számítanak rá.
Az sem a legszebb tulajdonságom, hogy a szarkazmus elemi szükségletem, és szeretem használni, úgy ahogy az irónia is... a kárörömről felesleges szólni, mert hogy azt is imádom, az ezek után már talán nyilvánvaló. Persze meg van az a rossz szokásom, hogy ezt néha a legnyájasabban teszem... szeretek másokat megviccelni, s ennek tervét mindig a legnagyobb titokban kivitelezem. Persze lehet, hogy ami nekem vicc, az másnak korántsem az...
Nem túlzottan törődök a szabályokkal, ha úgy alakul betartom őket, ha amúgy hozza a sors, akkor előszeretettel hágom őket át, minden lelkifurdalás nélkül. Ilyen az élet... abban pedig általában azok törnek a csúcsra, akik nem játszanak szabályosan. Ebben persze az is közre játszhat, hogy megrögzött lázadó hajlamom van, és imádok ellentmondani azoknak, aki szeretnének beszabályozni. Ha érdekem van együttműködni, akkor persze megteszem.
Nagy a büszkeségem, nem szoktam senki előtt megalázkodni, épp ezért nehéz engem megtörni, vagy megsérteni. Művész lélek vagyok, szeretek békés magányban zenélgetni, és ha társam akad, annak külön örülök. Nem vagyok antiszociális, csak megválogatom kikkel osztom meg társaságomat, mert akik közel kerülnek hozzám, azokhoz lojális vagyok, és megbecsülöm őket. Utálom a felesleges igazaggságtalanságot, és kegyetlenkedést, valamint az ostoba, felszínes embereket. Apám mondta mindig azt, hogy túl intelligens vagyok hozzájuk azért teszem talán igaz lehet, mert valóban meg van eszem, ahhoz amihez akarom, hogy meglegyen.
Oh, és rettenetesen lusta vagyok...


Hogyan is írnád le magad pár mondatban? 160 cm magas, törékeny alkatú lány vagyok, akit az édes anyja, és minden körülötte lebzselő ember egész életében azt mondta, hogy olyan akár egy baba. Tény, hogy finom vonású arcom van, hatalmas zöld szemekkel,telt ajkakkal, és hullámos, lágy szőke hajjal, de ez koránt sem indokolja a dolgot...persze ettől függetlenül mindenki megjegyzi, amint találkozik velem, hogy porcelánbabaként simán el lehetne passzolni bárkinek. Az öltözködésem a hangulatomtól függ, ha kedvem van csinos ruhákat aggatni magamra megteszem, ha olyanom van, akkor farmerban nyomulok és kötött sapiban, de tény, hogy a kényelmesebb ruhákat és a tornacipőt preferálom, amit általában ezernyi karkötővel dobok fel. Nem festem magamat, a természetesség híve vagyok, ennek jegyében hagyom általában szabadon, függönyként funkcionáló hajamat.


Hmmm…. azt már tudom, hogy milyen idős vagy, és mivel töltöd az idődet. De nem hiszem, hogy csak az iskolából,és a munkából áll az életed. Mesélj csak mik történtek még veled!


Ez egy olyan téma, amiről általában nem regélek sokat senkinek, de azt hiszem pont itt a megfelelő alkalom, hogy végre kiadjam magamból ezt a komikus kis szösszenetet. Apám, mint már említettem egy bankár család gazdag kis fia volt, akit nyilván egész Anglia szerte ismert mindenki. Egész élete a pénz körül forgott már fiatal korában is, imádta megkeresni, és persze elkölteni is, főleg utazásokra, ahol mint egy jó hajós minden kikötőben megkettyintett valakit, hogy nyoma maradjon az útvonalának. Tipikus férfias viselkedés volt az övé, s mint azt minden jól megírt romantikus regény állítja, az ő életében is elkövetkezett az a pont, amikor elrabolták a szívét. Anyám volt az a szerencsés, aki magának tudhatta ezt a fergeteges megtiszteltetetést, s valóban cukormázas boldogságban tengették életüket, anyám művészi énjének kiélésével, apám pedig a kis birodalmának felépítésével, s a nagy szerelemben még a sok ingadozás sem volt probléma Franciaország és Anglia között. Még én is kényelmesen beleszülettem a jóba egy szép májusi napon Bordeux-ben, és persze mindketten örültek az ő kislányuknak. Mondhatjuk úgy, hogy életem első pár éve boldog harmóniába telt, milyen kár, hogy pont ez az a pár év, amire a gyerekek általában nem emlékeznek. Mert az első emlék, amit feltudok idézni a fejemben, az az hogy apát keresve megtalálom egy idegen nővel a hatalmas villánk útvesztőinek egyikében, valami számomra teljesen idegent művelve. Persze hat évesen az ember rohadtul nem érzi át, hogy az apja éppen az egyik szobalányt kezelgeti és hogy ez nem jó. Ez volt az első alkalom, hogy anyát láttam vele veszekedni, de amilyen bolond volt, megbocsátott neki, én pedig a látható hazugságok elől, már akkor is a zenébe menekültem, gitározni kezdtem egy tanár segítségével. Ettől kezdve persze, statisztikai adatokat beigazoló módon romlott meg az egész dolog kettejük között, bennem pedig valami megmagyarázhatatlan düh képződött apám felé, aki szépen lassan kezdte el tönkretenni az őt bolond módon szerető anyámat, teljesen mindegy kivel és hogy csalta meg.
9 éves voltam, mikor eljött a forduló pont, s apám úgy döntött, hogy ideje lenne véget venni a huzavonának, mert az ingázás két ország között és anyám őrült ragaszkodása se neki, sem nekem, sem pedig a nagyra becsült vállalatának nem tesz jót. Így hát békés megegyezésben váltak el egymástól, persze azért anya bosszúból a saját vezetéknevére vett engem, ami egy utolsó övön aluli ütésnek számított apámnak. Párizsba költöztünk egy csinos kis lakásba, aminek minden szegletét anyám festményei borították be, amik már akkor sikeresek voltak. Ő belemerült a munkába, én pedig a saját kis világomba, a zenébe és kezdtem megérteni miért tűnik el néha napokra a munkatermébe. Ekörül találkoztam Benjaminnal, az anyja ugyan abban a házban lakott, mint az enyém, és én gyakran látogattam át hozzájuk ebédre, mikor anya festékfoltosan mulatta az időt a műteremben. Már akkor is a frászt hozta rám... bár tény, hogy mindig velem volt.
Ezt követően nyugodt életet éltem, s már akkor is a kényelmes ignorálás sportját űztem minden és mindenki felé, aki nem izgatott. Meg volt a saját baráti köröm, akikkel zenéltem, cigiztem, füveztem, tengettem a napjaimat. Akik röhögtek, mikor valakit elvertem, mert beszólt nekem, és a többi szép emlék is ilyenkor égett az agyamba. Jól tanultam, bár soha egy büdös szót nem tanultam, mert minden időmet a zenélgetés emésztette fel, amit szinte bárhol képes voltam gyakorolni. Már akkor az volt a világra szóló tervem, hogy zenész leszek, méghozzá világhíres...
De törvényszerű volt, hogy egyszer ez az idill is megváltozzon, s mikor egyszer iskola után hazaérve megtaláltam anyát a konyhában fekve altatós dobozokkal maga körül, azt hiszem meg is történt, aminek meg kellett a változáshoz. Nem vettem észre, mert nem akartam, de tudtam, hogy apám miatt történt az egész, a titkos kapcsolatuk miatt, amit még mindig ápoltak, és amibe szépen lassan beleőrült. Furcsamód nem rázott meg annyira a halála, mint vártam volna, meggyászoltam, sírtam, de talán a zene, talán az apámra hárított felelősség miatt, szinte már undorítóan gyorsan túl lettem rajta. Úgy éreztem ő sem akarná, hogy belesorvadjak a depresszióba, helyette valami nyilván fényesebb jövőt szánt nekem.
Apám, mint hirtelen jött hős vett magához, s hurcolt Angliába, hogy szintén random mód feltörő bűntudatát leküzdendő a közelébe tudhasson, és sokat fáradozzon a bocsánatomért. Amit persze sosem fog megkapni. Egy ideig vele éltem, láttam naponta minimum egy órára, de akkor már réges-régen veszett volt a dolog, én pedig előzékenyen, hogy ne kelljen mindig szembesülnie azzal, hogy inkább valahol egy parkban zenélek, mint hogy vele töltsek el egy délutánt felajánlottam neki előzékenyen, hogy nyugodtan küldjön el valami bentlakásos suliba... ezzel letudhatja a szülői felelősségét a jövőm felé, és nem kell lelkiismeret furdalást kapnia akárhányszor rám néz. Így történt, hogy a Sherwood Royal Collage-ba kerültem, ahol végre őt sem kell bámulnom, s folytathatom ahol a jövőbeli karrierem tervezgetését abbahagytam. A többi részlet kérdés, és nyilván rohadtul nem izgat... így is eléggé bezavart ez az iskola a bioritmusomba.